"Egy homokszemben lásd meg a világot, egy vadvirágban a fénylő eget, egy órában az örökkévalóságot, s tartsd tenyeredben a végtelent..."
/William Blake/

2019. június 25., kedd

Mester

Egy gondolat már foglalkoztat egy ideje. Kinek akar bizonyítani, az aki miután valamely energiagyógyászati módszereben "mester" fokozatot szerzett, a neve mellé kiírja, odabiggyeszti a mester jelzőt. Hogy lehet mester, ha még ennyire ego játszmában van önmagával? Elnézést előre is az esetleg erős, csípős hangvételért! Szóval most kinek állít valótlant, önmagának, avagy mindenki másnak. Személyes véleményem, hogy aki valóban mester, azon úgyis észrevesszük, mert már mestere életének és nincs szüksége megerősítésre, sem kívülről, sem belülről. Persze ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit. Nos egy egyszeri megismételhetetlen csoda, csak úgy, mint bárki más a Föld kerekén és az Univerzumban.
„Jó bornak nem kell cégér…”
Amikor valaki eljut élete mesteri szintjére, mintegy világítótorony, világítani fog. Ragyogja az univerzum felé a szeretet energiáját s észreveszik, főleg azok, akiknek észre „kell” venniük.
Röviden ennyit mára! Sok mosolyt s örömöt Mindenkinek, nem csak mára!

Sha

2016. december 27., kedd

Megfelelés!


Volt idő, amikor jómagam is folytonos megfeleléssel küzdöttem, majd rájöttem, lehet ezt másként is. Ha jó leszek, ha a kedvére teszek, biztos szeret majd, stb. stb. Meglátásom szerint, akik elvárják, hogy folyton a kedvükre tegyünk, valójában önmagukkal állnak hadilábon. Amit ők maguk nem tudnak kivitelezni, aminek ők maguk nem tudnak megfelelni azt, várják el másoktól. aki nem tud engem elfogadni teljes önvalómban, az az ember nem kíváncsi rám, csupán saját magára. Azért akarnak megfeleltetni másokat, hogy ők maguk legyenek a középpontban, mert különben értéktelennek érzik magukat. Nem biztos, hogy érdemes állandóan megfeleléssel lennünk, mert valójában olyan sosem lesz, hogy mindenkinek elég jók legyünk. Akik elvárják a folyamatos megfelelést másoktól, annak sosem elég jó az, aki meg akar nekik felelni. Csupán önismeretre lenne szükség, hogy miért is várom én el a folyamatos megfelelést. A helyett hogy folyton másokat kritizál, aki elvárja a megfelelést, célszerűbb lenne, ha egy kicsit magába nézne. Felismerné, hogy még önmagát is képtelen szeretni és így hogyan is tudna másokat. Szeretetteljes kapcsolatok helyett csupán érdekkapcsolatai vannak, melyek felszínesek, nincs bennük mélység, de érzelem sem. Megfelelni azért, hogy szeressenek? Ha azok az emberek, akik folyamatos megfelelést várnak tőlünk, mert képtelenek önmagukat szeretni, hogyan tudnának minket szeretni? Tehát mi értelme állandóan megfelelni? Sok ember van a világban, aki pont úgy szeret minket, ahogy meg vagyunk teremtve. Jómagam is azon vagyok, hogy olyan emberekkel kerüljek emberi kapcsolatokba, akik elfogadnak. Aki nem fogad el, avval érdemben nem igazán tudok mit kezdeni, mivel az energiák vagy elmennek arra, hogy a kedvére tegyek, vagy egyszerűen, ha nem felelek meg neki, akkor csupán kritizálni foga vagy ellenségeskedni. Akiknek meg akarunk folyamatosan felelni, na pont azok az emberek azok, akik nem kíváncsiak ránk, csak addig vagyunk nekik jók, amíg a kedvükre teszünk. Hogy ez mi? Szeretetnek semmiképp sem mondanám, mindinkább érdekkapcsolat. Amíg az érdek úgy kívánja! :)

2016. december 20., kedd

Negatív ember



Oly sokan beszélünk róla, hogy mindig csak pozitívan. Jó dolog a pozitív hozzáállás és a pozitív gondolkodás. Motivációs csoportokban előferdül, hogy leszólják, ha valaki negatív, amivel nem biztos, hogy egyetértek. Miért? Nos, mire az ember negatívvá válik, szerintem oda hosszú út vezet. sőt, a pozitív ember sem biztos, hogy valóban az. Az is lehet, hogy csupán magában dédelgeti a sorozatos megalázásokat, azt hogy egy mellőzött bútordarab otthon. Az a bizonyos családi ház sok mindent elfed, elrejt. Aztán ha egyik ember, mondjuk a megalázott egyszer csak boldog lesz, ezt sokan méltatják, hogy hű de jó ezt látni, végre megváltoztál. De többnyire senki sem kíváncsi rá, mitől boldog, mint ahogy arra sem voltak kíváncsiak mitől volt boldogtalan. Talán mert nem is merte kimutatni a boldogságát, pusztán megfelelésből. S egyszer csak kiderül, bizony valaki fényt, ha nem is sokat, de fényt hozott az életébe. Elítélik, hogy hogy lehetett ilyen. Arra persze megint nem kíváncsi, hogy mi vitte rá arra a bizonyos lépésre. Lehet csak túl akarta élni a mellőzöttséget, az elnyomást, s azt, hogy csupán színlelt boldogság van az arcára írva. Mondhatunk bárkire bármit, de nem biztos, hogy mi nem tettünk volna ugyanúgy abban a helyzetben. Könnyű azt mondani, hogy ezt nem gondoltam volna, a helyett hogy örülnénk, hogy végre boldog az az ember. Valóban pozitívan állok én is a dolgokhoz, ha megítélek valakit azért, hogy negatív, vagy azért amit tett? Gondolom most sokan elgondolkodtak. Tovább, ahhoz hogy egy ember pozitívvá váljon, előfordul, hogy előtte negatívnak kell, hogy legyen. Sikeremberekre is jellemző, hogy egy nagyon mély gödörben voltak, mielőtt a csúcsra jutottak. Jómagam is nagyon negatív ember voltam, el is ítéltek érte, de arra senki nem volt már kíváncsi, hogy mitől váltam negatívvá. Majd amikor egyszer csak másként kezdtem látni dolgokat, mert fény költözött az életembe, bolondnak gondoltak, hogy ebbe meg mi ütött. Semmi! Csupán rájöttem, van az életnek napos oldala is, amit igazán akkor vettem észre, amikor már fáztam abban a mély gödörben. Szomjaztam a napfényt, az életet. Azt az életet, amit sok hozzám hasonló fiatal él. Jött valaki, aki szó szerint kivitt a napfénybe s végre élhettem újra és újra. Időnként beleesek abba, hogy elmondom másoknak, talán érdemes változtatni a méltatlan helyzetén. Senkit sem kívánok megtéríteni, pusztán a múlt kínjai mondatják velem, hogy ember, nem jó ott lenn. Mert a pokol nem meleg, hanem egy szeretet nélküli jégbe fagyott sötét világ, ahol nincs semmi, csak a magány és könnyek zápora…
Bizony senki cipője nem passzol ránk, így hogyan is tudhatnánk miken vitték át azt az embert, aki viselte…


2016. július 27., szerda

Önmagunk felismerése, ikerlélek



Ikerlélek. Talán sokszor hangoztatott elcsépelt szó lett már. Sok sztorit kanyarítanak köré, mesébe illő képzeletbeli kapcsolatokat, melyek csak egy leírásban szerepelnek. Hallunk történeteket, hogy megtaláltam az ikerlelkem, de nem jöttünk ki egymással. Stb. Aztán itt ott leírják, semmi gond, a lelkeitek együtt maradtak és majd várjátok a csodát. Miközben várakozol, majd mi segítünk megkeresni az ikerlelked. Fölösleges keresni, mert fel fogod ismerni!!! Ki is az ikerlelkem? Aki olyan, mint én! Mikor ismerem fel magam a másikban, ha már tudom, ki vagyok én! Önismeret, önmagunk megismerése nélkül, akkor sem fogom észre venni az ikerlelkem, ha ott áll előttem. Kezdjük az elején! Ismerkedjünk meg önmagunkkal, tárjuk fel a hiányosságaink, értékeink, kerüljünk békébe önmagunkkal. Mert a béke egyébként is velem kezdődik. Békére lelek, kialakul az önbizalom, az énkép, a lelki belső konfliktusaink is megoldódnak, elfogadom önmagam, felismerem önmagam. Ha már tudom, ki vagyok, egyszer csak jön valaki, s rádöbbenünk, jé, ő pont olyan mint én! Beszédbe elegyedünk, azon kapjuk magunk, mennyire azonosan gondolkodunk, látunk és érzünk. Gyorsan épülni kezd a kapcsolat, az élethelyzetek okozta kisebb akadályok is leküzdhetővé válnak. Érezzük, a másik mellett pont olyan békés minden, mint amikor én magam is teljes békében vagyok egyedül. Itt már nincs versengés egymással, nincs kisebbrendűség, s azon kapjuk magunk, hogy fejlődünk. Fejlődünk, mert biztatjuk s építjük egymást. Minden energiánkkal, a kapcsolat és önmagunk fejlődését szolgáljuk. Képesek vagyunk megújulni, így a kapcsolat is képes megújulni, mindenkor. Sűrűn szembesülünk az újdonság varázsával s így képtelen ellaposodni unalmassá válni az együttlét. Az élet nem arról szól, hogy az illúzió rózsaszín ködében ábrándozzunk a boldogságról! Éld meg, tedd meg, öleld meg, az élet körülötted történik nem egy romantikus lányregényben.

A helyett, hogy keresed folyton az ideális társad, válj magad ideális társsá!

Szeretettel Mindenkinek