Az öreg szerzetes az út mentén ült. Szemét lehunyta, lábát keresztbe tette, keze az ölében nyugodott, így elmélkedett.
Meditációját hirtelen egy szamuráj nyers, követelődző hangja szakította félbe:
-Hé, öreg! Taníts meg, mi a menny és a pokol!
Az
agg először úgy tett, mintha nem hallotta volna, semmi jelét sem adta,
hogy válaszolni óhajt. Ám szemhéja lassanként felemelkedett, szája
szögletében halvány mosolyféle játszott, ahogy a harcos szemlátomást
másodpercről másodpercre türelmetlenebbül várta a feleletet.
-Te
kívánod tudni menny és pokol titkait? - szólt végre. - Te, aki oly
ápolatlan vagy? Kezedhez és lábadhoz szenny tapad. Hajad fésületlen,
leheleted bűzös, kardod rozsdás és elhanyagolt. Csúf vagy, s fura gúnyát
adott rád anyád. Te, épp te kérdezel engem mennynek és földnek
titkairól?
A szamuráj irtózatosat káromkodott.
Kirántotta kardját, és feje fölé emelte. Arca karmazsinvörösre váltott,
nyakán ujjnyira kidagadtak az erek, míg arra készült, hogy lecsapja a
szerzetes fejét.
-Ez a pokol - szólt halkan az öreg, épp abban a pillanatban, amikor a penge zuhanni kezdett.
A
másodperc tört része alatt elképedés, félelemmel vegyes tisztelet lett
úrrá a marcona hadfin, meg együttérzés és szeretet e szelíd lény iránt,
aki nem sajnálta kockára tenni saját életét, hogy őt taníthassa. Félúton
megállította fegyverét, s szeme megtelt a hála könnyeivel.
- Ez pedig - magyarázta a szerzetes - a menny
Ifj. John W. Groff atya
Forrás > Erőleves a léleknek 3. Bagolyvár Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése