Megfelelés!

Volt idő, amikor jómagam is folytonos megfeleléssel küzdöttem, majd rájöttem, lehet ezt másként is. Ha jó leszek, ha a kedvére teszek, biztos szeret majd, stb. stb. Meglátásom szerint, akik elvárják, hogy folyton a kedvükre tegyünk, valójában önmagukkal állnak hadilábon. Amit ők maguk nem tudnak kivitelezni, aminek ők maguk nem tudnak megfelelni azt, várják el másoktól. aki nem tud engem elfogadni teljes önvalómban, az az ember nem kíváncsi rám, csupán saját magára. Azért akarnak megfeleltetni másokat, hogy ők maguk legyenek a középpontban, mert különben értéktelennek érzik magukat. Nem biztos, hogy érdemes állandóan megfeleléssel lennünk, mert valójában olyan sosem lesz, hogy mindenkinek elég jók legyünk. Akik elvárják a folyamatos megfelelést másoktól, annak sosem elég jó az, aki meg akar nekik felelni. Csupán önismeretre lenne szükség, hogy miért is várom én el a folyamatos megfelelést. A helyett hogy folyton másokat kritizál, aki elvárja a megfelelést, célszerűbb lenne, ha egy kicsit magába nézne. Felismerné, hogy még önmagát is képtelen szeretni és így hogyan is tudna másokat. Szeretetteljes kapcsolatok helyett csupán érdekkapcsolatai vannak, melyek felszínesek, nincs bennük mélység, de érzelem sem. Megfelelni azért, hogy szeressenek? Ha azok az emberek, akik folyamatos megfelelést várnak tőlünk, mert képtelenek önmagukat szeretni, hogyan tudnának minket szeretni? Tehát mi értelme állandóan megfelelni? Sok ember van a világban, aki pont úgy szeret minket, ahogy meg vagyunk teremtve. Jómagam is azon vagyok, hogy olyan emberekkel kerüljek emberi kapcsolatokba, akik elfogadnak. Aki nem fogad el, avval érdemben nem igazán tudok mit kezdeni, mivel az energiák vagy elmennek arra, hogy a kedvére tegyek, vagy egyszerűen, ha nem felelek meg neki, akkor csupán kritizálni foga vagy ellenségeskedni. Akiknek meg akarunk folyamatosan felelni, na pont azok az emberek azok, akik nem kíváncsiak ránk, csak addig vagyunk nekik jók, amíg a kedvükre teszünk. Hogy ez mi? Szeretetnek semmiképp sem mondanám, mindinkább érdekkapcsolat. Amíg az érdek úgy kívánja! :)

Negatív ember

Oly sokan beszélünk róla, hogy mindig csak pozitívan. Jó dolog a pozitív hozzáállás és a pozitív gondolkodás. Motivációs csoportokban előferdül, hogy leszólják, ha valaki negatív, amivel nem biztos, hogy egyetértek. Miért? Nos, mire az ember negatívvá válik, szerintem oda hosszú út vezet. sőt, a pozitív ember sem biztos, hogy valóban az. Az is lehet, hogy csupán magában dédelgeti a sorozatos megalázásokat, azt hogy egy mellőzött bútordarab otthon. Az a bizonyos családi ház sok mindent elfed, elrejt. Aztán ha egyik ember, mondjuk a megalázott egyszer csak boldog lesz, ezt sokan méltatják, hogy hű de jó ezt látni, végre megváltoztál. De többnyire senki sem kíváncsi rá, mitől boldog, mint ahogy arra sem voltak kíváncsiak mitől volt boldogtalan. Talán mert nem is merte kimutatni a boldogságát, pusztán megfelelésből. S egyszer csak kiderül, bizony valaki fényt, ha nem is sokat, de fényt hozott az életébe. Elítélik, hogy hogy lehetett ilyen. Arra persze megint nem kíváncsi, hogy mi vitte rá arra a bizonyos lépésre. Lehet csak túl akarta élni a mellőzöttséget, az elnyomást, s azt, hogy csupán színlelt boldogság van az arcára írva. Mondhatunk bárkire bármit, de nem biztos, hogy mi nem tettünk volna ugyanúgy abban a helyzetben. Könnyű azt mondani, hogy ezt nem gondoltam volna, a helyett hogy örülnénk, hogy végre boldog az az ember. Valóban pozitívan állok én is a dolgokhoz, ha megítélek valakit azért, hogy negatív, vagy azért amit tett? Gondolom most sokan elgondolkodtak. Tovább, ahhoz hogy egy ember pozitívvá váljon, előfordul, hogy előtte negatívnak kell, hogy legyen. Sikeremberekre is jellemző, hogy egy nagyon mély gödörben voltak, mielőtt a csúcsra jutottak. Jómagam is nagyon negatív ember voltam, el is ítéltek érte, de arra senki nem volt már kíváncsi, hogy mitől váltam negatívvá. Majd amikor egyszer csak másként kezdtem látni dolgokat, mert fény költözött az életembe, bolondnak gondoltak, hogy ebbe meg mi ütött. Semmi! Csupán rájöttem, van az életnek napos oldala is, amit igazán akkor vettem észre, amikor már fáztam abban a mély gödörben. Szomjaztam a napfényt, az életet. Azt az életet, amit sok hozzám hasonló fiatal él. Jött valaki, aki szó szerint kivitt a napfénybe s végre élhettem újra és újra. Időnként beleesek abba, hogy elmondom másoknak, talán érdemes változtatni a méltatlan helyzetén. Senkit sem kívánok megtéríteni, pusztán a múlt kínjai mondatják velem, hogy ember, nem jó ott lenn. Mert a pokol nem meleg, hanem egy szeretet nélküli jégbe fagyott sötét világ, ahol nincs semmi, csak a magány és könnyek zápora…

Bizony senki cipője nem passzol ránk, így hogyan is tudhatnánk miken vitték át azt az embert, aki viselte…